Szerepek és vágyak vonzásában…

Már húsz éve színházazok, de még ennyi idő után is képes vagyok túlizgulni dolgokat. Legyen az egy premier, casting, vagy csak egy szinkron. Semmi sem lehet véletlenszerű, mindig a lehető legjobbra próbálok törekedni – nyilatkozta a József Attila Színház színművésze.

Honnan indult a pályája?
Somogy megyei vagyok, a színházi berkekben hőn emlegetett Kaposváron születtem. Az iskoláimat is ott jártam, a gimnáziumot már célirányosan drámatagozaton végeztem. Édesanyám nagyon szerette az irodalmat, de egyéb családi kötődés a színházi világhoz nemigen volt fellelhető, így én egy kicsit messzebb estem az almafától. Egy nővérem van, ő polgári foglalkozást választott, tanár lett, de most három gyermekkel főállású anyaként, míg édesapám nyugdíjasként éli a mindennapjait. Édesanyám sajnos három éve eltávozott.
Az érettségi után rögtön felvételiztem a Színművészetire, akkor még prózai szakra. Kazimir Károly felvételiztetett, de ez nem sikerült, nem vettek fel elsőre. Utólag nem is bánom. Még azon a nyáron elmentem egy zalaszentgróti színműs táborba, ahol Ascher Tamás csoportjába kerültem. Annyira jól sikerült az a tíznapos együttdolgozás, hogy meghívott a kaposvári színházhoz, melynek akkor ő volt a főrendezője, ezért 1998 és 2001 között ott maradtam a társulatnál, mint csoportos szereplő.
Mi inspirálta az újabb felvételikre?
Rengeteg jelentős színész indult régebben Kaposvárról, én is nagyon jó közegbe kerültem és dolgoztam. Ha az emberben volt ambíció és tehetség, sokra vihette ott is, bennem azonban élt a megfelelési kényszer. Ez egyrészt a szüleim és saját magam irányából hatott, másrészt fontosnak tartottam, hogy legyen egy tudásomat igazoló papír is a kezemben. 1998-tól tehát minden évben felvételiztem, míg végül 2001-ben felvettek. Pont ebben az évben szűnt meg az a lehetőség, hogy prózai és zenés osztályba is lehetett jelentkezni, ezért  döntenem kellett. Mivel addig mindig prózaiba jelentkeztem, s azok nem sikerültek – énekelni pedig mindig szerettem, bár nem tanultam igazán soha – a zenés osztályba adtam be a jelentkezésemet, ami ekkor sikerült is.
Negyedszerre tehát bejutott, más azért talán nem ennyire kitartó.
Bennem is felmerült, hogy abbahagyom a próbálkozásokat. Kaposváron akkor még társulati tag volt Molnár Piroska, akire mindig is felnéztem, szerettem a társaságát. Ő nyugtatott meg, hogy ennyire görcsösen nem lehet akarni valamit. Ott vagyok, egyre jobbakat játszom, szeretnek. Ha nem akarják Pesten, hogy színész legyek, akkor legyek az Kaposváron. És ez kellett ahhoz, hogy negyedszerre önfeledten, teljesen magamat adva tudtam jelen lenni a felvételi rostákon.
Kik lettek az osztálytársai?
Nem sorolom fel név szerint őket (pedig tudnám), lényeg, hogy nagyon erős egyéniségek kerültek be az osztályunkba. 17 olyan szuverén karakter, akiből elég lenne osztályonként 2-3 is. Osztályfőnökünk, Kerényi Imre zsenialitása ebben is megmutatkozott. Nagyon jó szeme volt ehhez (is), amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy mind a 17-en, a mai napig – immár 13 éve – talpon vagyunk ebben az egyre nehezebbé váló színházi világban.
Milyen volt az élete Pesten?
Vidéki srác lévén kollégista lettem, de ebben is szerencsések volt. Ugyanis abban az időben annyian kerültünk be az egyetemre, hogy már nem volt hely a Vas utcai főkollégiumban, így a Szentkirályi utcában lévő filmes tanszak egyik kétszobás tanári vendéglakásában éltük a mindennapjainkat három éven keresztül. Nyolcan laktunk ott. Adódtak nehézségek, de alapvetően nagyon jó életet éltünk.  S  a legjobb – immár 17 éve tartó – barátságom is itt szövődött Ömböli Palkóval.
Azt kapta a főiskolán, amit várt?
Először nem, az első félévben nem éreztem, hogy annyi és olyan impulzust kapnék, amire vágynék. Három kaposvári színházi év után azt éreztem, hogy én ennél már előrébb tartok, besokalltam, fogtam magam, összecsomagoltam és hazautaztam. Kerényi Imre keresett, majd felhívott, kérdezte, hogy hol vagyok? Mondtam, hogy nekem ennyi elég volt, befejeztem, otthagyom a főiskolát. Nevetett ( visszagondolva már én is magamon ) és türelmet kért tőlem – amire azóta is sokszor oda kell figyelnem – megértést, és visszahívott. Én pedig átgondoltam a dolgot, és természetesen visszamentem. Hálás vagyok, hogy így történt. Mert aztán olyan négy év következett, amit nem pótolhat semmi. Nagyon jó osztályunk lett. Kedveltek minket. Tanárok, diákok, nézők. S a legfontosabb, hogy mi is egymást, ami tart azóta is. Amikor csak tehetjük, összejárunk. Iszogatni, beszélgetni, világot és szakmát megváltani. Sokszor Kerényi Imre is velünk volt ezeken a találkozásokon. Nagyon sajnálom, hogy már nem lesz rá lehetőség. Figyelemmel kísérte mindannyiunk eddigi pályáját. Hiányozni fog.
Elteltek a szép évek, sikeresen befejezte a főiskolát, merre ment tovább?
Vágyaim között volt Kaposvárra visszamenni, de onnan nem kerestek. Ennek tán az is oka, hogy az ottani vezetés időközben teljesen lecserélődött.
Kero – Kerényi Miklós Gábor – viszont elhívott az Operettbe egy meghallgatásra, és odakerültem a társulathoz, az osztályból egyébként többedmagammal. A kezdeti remek indulás – Szépség és a szörnyeteg egyik nagy szerepe és Strauss Denevérjének címszerepe – után csak kisebb, elsősorban prózai szerepek következtek, aminek okát nem igazán értettem. Bár sok előadásban játszottam, nem jöttek azok a kihívások, amiknek kellett volna, amikre igazából vágytam. Leültünk Keroval beszélgetni, megértette, hogy ez engem nem elégít ki, de azt is hozzátette, nem tud a koromnak megfelelően használni, mert több idősebb kolléga is van, az én karakteremben.
Muszáj volt továbblépni, így 2008-ban Léner Péter tanár úr leszerződtetett a József Attila Színházba. Itt mindent elölről, nulláról kellett kezdenem, hisz új társulatba kerültem, új embereket, rendezőket kellett megszoknom, meggyőznöm és ez sosem könnyű. De azóta is ott vagyok, most már tizedik éve. Tehát lehet, hogy sikerült a meggyőzés…

A József Attila Színházon kívül máshol is láthatják a nézők?
Szerencsés vagyok, hisz több színház életében jelen lehetek. Elsőként említem a Körúti Színházat, ami egy utazó társulat – igazgatója és rendezője Galambos Zoltán, aki nemcsak kolléga, de jó barátom, mentorom is! – Neki köszönhetően olyan karaktereket is eljátszhattam – például hősszerelmeseket – amiket kőszínházakban nem igazán osztanának rám. De így azért van/volt lehetőségem megmutatni a lelkem néhány szegmensét is, nemcsak a humoromat.
Két darabban játszom még a Maladype társulatnál, mindkét előadást Zsótér Sándor rendezte, akire szintén mentoromként és barátként is tekintek.
Valamint játszom még egy előadásban, az Oscarban, a Háda János vezette Hadart Társulatban.
A tavalyi évad végén pedig volt egy bemutatóm a Karinthy Színházban is. A Tanár úr kérem! című zenés darabban én alakítom a Tanár urat… Hát kérem!
Ezek szerint sokfélét játszik több helyen. A prózai vagy énekes szerepek állnak közelebb Önhöz?
Soha nem szerettem különbséget tenni a kettő között, ez talán a kaposvári neveltetésemből is adódik. Véleményem szerint vannak színészek, akik közül persze egyeseknek zeneileg jobbak az adottságai, magasabbak a kvalitásai. Természetesen vannak helyek – mondjuk a Madách, vagy az Operettszínház – ahol elengedhetetlen a magas szintű énekesi tudás, de láttam már olyan zenés vidéki előadásokat, amiket prózai színészek játszottak el, s ragyogóra sikerültek. Szóval csak szerep és színész van.
A Madách Színházat említette az imént, ott miben játszott?
Semmiben…még! De azért nagy tüskék nincsenek bennem, hogy bár több meghallgatáson is jártam ott, de valahogy sosem sikerült a meghallgatáson túl is színpadra lépnem. Egyszóval fogalmazzunk úgy, a Madáchbeli fellépésem még várat magára, de talán egyszer annak is eljön az ideje.
Vannak még más vágyai is? Operaéneklés, vagy rendezés?
Vágyaim persze vannak. Több is.
A hangi adottságaim, a baritonom talán alkalmassá tennének az operaénekesi pályára, de megvallom őszintén, ez a műfaj rám sosem volt olyan hatással, hogy afelé nyissak.
A rendezést már inkább érzem magamhoz közelebb állónak, azt szívesen kipróbálnám. Volt egy érdekes eset még a főiskolán, amikor Kerényi tanár úr néhányunknak megadta a lehetőséget, hogy a rendezésbe belekóstolhassunk. Azonban kicsit falakba ütköztem az osztálytársaknál, amikor „rendezőként” megérkeztem – tőlem abszolút szokatlan módon – egy vállamra vetett zakóval. Elvesztettem egy perc alatt az összes tekintélyemet, kinevettek, aztán később én is velük nevettem.
De talán lesz még folytatás, persze zakó nélkül…
Ez nem meglepő, de hát Ön színészként végzett, mi a helyzet a színészettel?
A színészet az életem, ezért is bánt az, hogy annyira felhígult a szakma. Ebben esetleg egy színházi törvénnyel lehetne változást hozni. Úgy gondolom a színészet – még ha talán a kívülállónak ez nem is tűnik fel – egy nehéz szakma, aminek hivatásos gyakorlását, csak azoknak lenne szabad engedni, akiknek a képzettségük már megvan hozzá. Latinovits azt írta valamikor, hogy köd lepte el a színházakat, mára ez már úgy érzem sűrű füstté változott, ami már a fejekben is zavart okoz.
Háttérbe szorult a szakmaiság. Nem fontos a kultúra. Társulatok oszlanak fel. Amit nem szabadna hagyni, hisz a legtöbb színész, magamat is beleértve, társulatban tud, vagy képes jól működni. Az adja meg a biztonságát. Mind lelkileg, mind szakmailag. Fontos, hogy az ember igazán tartozhasson valahova. Ahol fontos. Hogy legyen egy “családja”. S bár nálunk, a József Attila Színházban sincs már társulati tagság, de igazgatónk, Nemcsák Károly mindent elkövet azért, hogy ennek ellenére minél több előadással kötődjünk a színházhoz és társulatként tudjunk működni.
Számít Önnek, hogy kinek a karakterét kell megformálnia a színpadon?
Eddig úgy alakult az életem, hogy szinte mindig kedves, pozitív figurát bíztak rám, mert hisz ez a Balu olyan aranyos az életben, így a színpadon is valami ilyen karaktert kellene alakítania. Kicsit már vágyom rá, hogy egy gonoszt is megformálhassak, mert ez talán attól is megmentene, hogy beskatulyázzanak, hisz megmutathatnám a másik oldalamat is. Valahogy a habitusom persze lényegében nem ilyen, de a színészi feladat, a kihívás pont ez lenne benne. Várok arra a rendezőre, aki végre kihozza belőlem az állatot, mivel ez még hiányzik a szakmai portfoliómból.
Ha már ismét a rendezést említi, hogyan látja a színészek-rendezők viszonyát?
Többfajta rendezési stílus van. Van olyan, akinél az első pillanattól – már az olvasópróbán – azt lehet érezni, hogy az utolsó mozdulatig minden ott van a fejében, s azt akarja majd látni a színpadon is. Ez kicsit hátrány a színésznek, mert kevesebb szabadságot ad neki az új dolgok kipróbálására. De én azért az a fajta vagyok, aki nem hagyja magát, s mindig megpróbálok valamit becsempészni a saját elképzeléseimből is a szerepbe, különben nem érezném jól magam a színpadon. A másik típus pedig szabadjára engedi a színészt és hagyja lubickolni, felfedezni a darabot, a szerepet. Aztán a végén pedig szépen közösen létrehozzák az előadást.
Egyébként színészből is kétfajta van, az egyik a részletekig kitalálja, hogy akit alakít, az milyen ember s azt eljátssza. Én másképpen közelítek. Beleélem magam abba, mi lenne, hogyha én Fila Balázs, ilyen ember lennék, akkor ezekre a helyzetekre hogyan is reagálnék, s megpróbálok önmagamként létezni a furcsábbnál furcsább helyzetekben, kisgyerekként rácsodálkozva mindenre.
Ön egyébként sokszor alakít visszafogott, konzervatív karaktert, az életben is ilyen?
Nem vagyok vakon konzervatív – hisz sok kérdésben liberális elveim vannak – és haladni kell a korral. De hiszem, hogy az igazi értékeket valóban meg kell óvni és ápolni kell. A kultúra, a színház is ilyen. Óvni kell, főleg ebben a felgyorsult 21. században, mert örök érvényű. Szeretem az olyan – bár sajnos az internet korában ezek is ritkábbak – baráti társaságokat, kollégákat, akikkel jókat lehet beszélgetni, közösen gondolkodni akár a színházról, akár az élet egyéb dolgairól. Szeretem hallgatni az idősebb kollégák anekdotáit, és mindig meglepődve konstatálom, hogy mennyivel nagyobb tekintélye volt régen a színházaknak és a színészeknek. És olyankor kicsit elszorul a szívem, hogy ennyire megváltozott minden. Mások a prioritások. De ez is letisztul egyszer újra.
Mindent összevetve azonban úgy érzem, az életem jó mederben van, s ami nagyon fontos, szépen lépcsőről-lépcsőre haladok.
Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett
November

Tájékoztatjuk, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat, "sütiket" használ. A sütik apró fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, illetve a böngészésre használt egyéb eszközén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést, illetve javítsa a felhasználói élményt. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a cookie-k (sütik) használatát. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás